Vajon mit mond, a Mester, Csank János a sikeres váci évekről?...

Azt, mondják mindig az első a legnagyobb öröm. Azt mondják az első gyerekre, hogy elsőszülött… A mesében a három királyfi közül a legidősebb, vagyis a király első gyermeke örökli mesebéli édesapja, azaz a király trónját és koronáját. Magyarán király lesz belőle.

Nos, hogy a képzavar azért ne legyen teljes, arra szeretnék kilyukadni, hogy itt Vácott ez az első és ez idáig az egyetlen bajnokság, amit a váci klub, a váci futball 110 esztendejében megnyert, a labdarúgás első vonalában. Ennek a nagyszerű diadalnak az egyik főszereplője, a csapat trénere Csank János volt. Itt Vácott nincs olyan ember, aki ne szeretné, ne tisztelné őt. E sorok írója sem tud elvonatkoztatni attól a szeretetből  és tiszteletből fakadó szimpátiától, amely Csank Jánoshoz köti. Úgy, hogy nézzék el nekem, ha nem sorolom hosszasan a mester hibáit, nem csak azért nem teszem, mert a barátomnak tekintem, még akkor is, ha ritkán találkozunk, ám akkor egy ölelés dukál nekünk. Szóval, magam nem tudnék felhozni olyan tulajdonságát, ami úgymond bennem valami ellenszenvet váltott volna ki iránta az évek során.

Pedig tudott ám szigorú is lenni Jani. Emlékszem egy esetre. Valamiért kijöttem hozzá, ha jól emlékszem egy interjú kapcsán és invitált a partvonalhoz, ahonnan vezényelte az edzést. Az első csapat játszott, a Vác kettővel. Puglits Gáborral valamiért nagyon nem volt kibékülve azon a délutánon. Olyanokat szólt be a védőnek, hogy már kezdtem sajnálni Gabit. Akit egyébként Csank jó futballistának tartott és szerette őt. Igaz ezt majd’ minden játékosa elmondhatja magáról. Ha néha felemelte a hangját, akkor is értük tette, s nem ellenük… Tudták ezt jól a játékosok is, nem véletlen rajongva szerették. Olyan volt ez a csapat, mint egy nagy család. Az edzések előtt közösen megbeszélték az élet ügyes-bajos dolgait, s a mester mindig is igyekezett jó irányba terelni a „fiait”. Nem volt olyan téma, amit nem mesélhettek volna el Janinak. Ám azzal is tisztában volt mindegyik futballistája, hogy amikor munka van, akkor nincs pardon. Jani olyan volt velük, mint egy jó apa a fiaival. Meg is lett az eredménye, a város történetének legelső aranyérme. Azt csak remélni tudom, hogy amikor ezt a könyvet, úgy cca. kilencven esztendő múlva leporolják és elolvassák, akkor már készülve a 200 éves jubileumra, már több aranyéremről fog beszámolni az akkori krónikás. Ám én csak erről tudok, erről az egyről…

A mesterrel nem volt könnyű még időt egyeztetni sem, hiszen ugyanúgy, mint a váci években, állandóan csinál valamit. A ZTE mestereként is van elég elfoglaltsága, és ha nem is járja ugyanúgy a meccseket, mint a korábbi években, azért ha ideje engedi, eljár a mérőzésekre. És akkor ott van még a vadászat is. Aki ismeri őt, tudja, hogy a vadak is nagyon szeretik, hiszen csak a legritkább esetben húzza meg a ravaszt. Ő inkább egy természetet kedvelő és jól ismerő ember. Most amikor a váci futball aranykoráról beszélünk, ismét átéli, újra érzi az elmúlt éveket. Újra éli a sikereket és a hétköznapokat is. Erre csak olyas valaki képes, aki ott, ahol régebben dolgozott, ezt szívvel lélekkel tette. Megmaradt számára jó emlékként, és betette egy díszes dobozba, s amikor kell, mint például most is, előveszi és leporolja…

A bevezetőben már jeleztem, hogy a legelső mennyire fontos az ember életében. Nos, a mesternek Csank Jánosnak is ez a bajnoki aranyérem volt az első legfényesebb érme az élvonalban. Gondolom ennek megfelelő helyet foglal el a szívében.
Amikor egymással szemben ülünk, erről kérdezem Csank Jánost.

-    Gondolom Jani a váci évek meghatározó szerepet játszottak eddigi életedben. Arra volnék kíváncsi, hogy a bajnoki aranyéremmel is így vagy e? - indítom a beszélgetést
-    Hát persze. Bár a váci éveket megelőzően voltam már kétszer bajnok az NB II-ben és Magyar Kupa győztes a Békéscsabával, de elvitathatatlanul, az aranyérem itt a Duna-partján volt a legnagyobb ajándék, amit a futballtól az idáig kaptam. Egész életemben meghatározó volt eddig is az hat év, amit Vácott töltöttem, és ezután is az lesz.

-    Nem ajándékba kaptátok a bajnoki aranyat, hiszen volt fundamentuma a sikereknek. Kétszer volt a csapat ezüstérmes, és háromszor játszottatok MK döntőt is. Érdekelne oly sok év elteltével, hogy látod, melyek voltak azok az összetevők, amik a fentebb említett fényes sikereket okozták?
-    A Vácott eltöltött első év is nagyon fontos volt. Akkor sem játszottunk rosszul, mégis majdnem kiestünk, a végén dőlt csak el a bennmaradásunk. A második évben sikerült megerősíteni a csapatot. Kihasználva László Attila jó kapcsolatait, posztra tudtunk igazolni – mivel pénzünk nemigen volt - kölcsönjátékosokat. Itt jegyezném meg, hogy más idők voltak akkortájt. Akkor még bőven lehetett találni jó futballistákat… És mi meg is találtuk a jó képességű játékosokat. A döntő az volt véleményem szerint, hogy a mi csapatunk, tizenhat, tizennyolc NB I-es játékosból állt. Aki csereként állt be, az is igen jó futballista volt. Hangsúlyozom, nem másodosztályú, hanem élvonalbéli képességekkel rendelkező játékosokról beszélek. Bár az újságírók, a közvélemény nem igazán tudta róluk, hogy kiváló képességekkel rendelkeznek, ahhoz idő kellett, hogy ők is rádöbbenjenek, hogy ezek a futballisták bizony nem rossz játékosok… Ezek mindegyike sikerre éhes játékos volt, megfelelő környezetbe kerültek, relatíve megfelelő javadalmazással. Olyan légkör alakult itt ki, ami együttesen nevezhető családiasnak és profinak is. Profi gondolkodású és mentalitású futballisták voltak ők, akik itt Vácott családias hangulatban töltötték mindennapjaikat. Én mindenképpen jól éreztem magam, és úgy ítéltem meg akkor, hogy ők is örömmel jönnek edzésre, s a mérkőzésekre is.

-    Itt jegyezném meg, hogy azért elég keményen megdolgoztattad őket…
-    Hát igen. Elég „durva” edzések voltak, főleg a hét elején és a felkészülés időszakaiban. Ugyanakkor a sikerek, - hiszen az első nehéz év után négy éven át szinte egyfolytában csak nyertünk – meggyőztek mindenkit, hogy dolgozni érdemes. Ebben az időben kétszer voltunk ezüstérmesek a bajnokságban és az MK-ban is jól szerepeltünk. Ez a pozitív alkotó légkőr hozta meg a bajnoki aranyérmet számunkra.  A csúcs mindenképpen a bajnoki cím volt. De azért ide kívánkozik, hogy a két bajnoki ezüst is szépen csillog, most is bármikor büszke lennék rá a mostani csapatommal is… Még azt elmondanám, hogy a környezet is nagyon szép volt. Ami gondot okozott, hogy nem volt megfelelő edző-pályánk, és konditermünk. Ám voltak a közelben parkok és ott oldottuk meg a hosszabb és középtávú futásokat. Így történt, hogy a játékosok még többet futottak, mint amit én is szerettem volna. Többek között, ennek köszönhetően alakult ki az a legendás váci kondíció, ami jellemezte a csapatot. Ennek köszönhetően sok mérkőzést tudtunk a javunkra fordítani, úgy cca. a 70. perctől kezdve, rendre bedaráltuk az ellenfeleinket.

-    Az biztos, hogy legendás volt a csapat állóképessége. Ám volt még több fegyveretek is, például a pontrúgások mesterei is voltak játékosaid.
-    Igen, mivel voltak jó képességű játékosaink, így a középpályán is mindig tudtam variálni. Nagy Tibinek például egy hátulról irányító posztot kreáltam, amit ő nagyon jól meg tudott oldani. Hátsó ember lett, és ha előre indult, akkor tolódásos védekezést alkalmaztunk. Erre is megvoltak az embereink, és jól tudtuk használni ezt a fegyverünket is. Nagy Tibi pontrúgásai igen veszélyesek voltak, és ha nem ő, akkor Víg Peti vagy Simon Anti is jól megoldotta ezt a feladatot. A Vác csapatában mindig minden mérkőzésen, legalább öt jól fejelő játékossal rendelkeztünk. Ezáltal, mind a védekezésben, mind a gólszerzésben fejjel rendre jól oldottuk meg a feladatainkat.  Tehát fejjel életveszélyesek voltunk, és igen jó százalékkal értékesítettük az ebből adódó lehetőségeinket. Az ellenfelek tartottak is a pontrúgásainktól, nem véletlenül, hiszen igen sok pontot szereztünk általuk. Ez egy nagy fegyver volt, ezzel a mezőny előtt jártunk. Elég, ha azt említem, hogy Mezey Gyuri is mindig példaként használta fel oktatása során a váci példát. A BL-ben kimutatták, hogy pontrúgásból 25%-ot kell elérnie fejelésben egy olyan európai csapatnak, amely „ad magára” magyarán sikeres. Ilyenkor említett rendre bennünket, a Vác csapatát, hogy mi fejjel tudtuk hozni ezt az átlagot. Tehát mi valahol megelőztük a korunkat, természetesen idehaza, hiszen sikeres európai sztárklubok által hozott teljesítményt voltunk képesek produkálni.

-    Ezt értem, hiszen a felállt védelmek ellen nem volt könnyű gólt szerezni. Mindenképpen kellettek a pontrúgások ahhoz, hogy egy csapat támadójátéka sikeres legyen. Ám szerintem volt még valami, az például, hogy minden posztra két minőségi futballistád volt és nem egyszer ők versengtek a csapatba kerülésért.
-    Igen, valóban ez is a repertoárunk része volt. Azt már korábban is hangsúlyoztam, hogy ezek a játékosok mind-mind egytől-egyig első ligás futballisták voltak. Még akkor is, mondom ezt, ha a korábbi csapatukban nem kaptak főszerepet. Már a válogatásnál törekedtünk arra, hogy csak minőségi futballisták kerüljenek hozzánk. Persze, hogy nagy előny volt számunkra, hogy majd’ minden posztra két azonos képességű játékossal rendelkeztünk. Akár a sérülés, akár formahanyatlás, vagy eltiltás sem okozott akkora gondot, hiszen volt kinek pályára lépni a másik helyett és mivel azonos képességű volt a hiányzóval, ezáltal a csapat minőségileg ugyanarra a teljesítményre volt képes. Pszichésen, emberileg, mentálisan mind kitűnő - profi gondolkodású és mentalitású - játékosaim voltak, ez hozta azt a sikert, amit ennyi idő távlatában is fajsúlyosnak ítélek. Zárójelben jegyezném meg, hogy kár, hogy a későbbiekben már nem volt meg az anyagi hátterünk ahhoz, hogy amikor már bele kellett volna nyúlni a csapatba, megtehettük volna, hogy új impulzusokat adhassunk, új játékosok vásárlásával, a távozók pótlásával, hogy továbbra is az élen maradhassunk.

-    Nem akartalak közbeszólással zavarni, de az azért érdekelne, hogy miként sikerült elérni, hogy az a játékos, aki nem volt teszem azt kezdő, mégsem morgott, hanem tette a dolgát legjobb tudása szerint, és a padról próbálta meg segíteni a csapatot. Tehát nem volt sértődöttség, mindenki elfogadta a döntésed.
-    Nézd, akkoriban a jutalmazási rendszerünk a magyar élmezőny elejéhez tartozott, és miután sokat nyertünk, így jól kerestek a játékosok. Minden szempontból „éhes” játékosaim voltak. A korábbi klubjukban nem tudtak olyan előnyös szerződéseket kötni melyet felkészültségük alapján köthettek volna. Tehát nem játszottak eleget, nem volt annyi pénzük, mint szerették volna. Tehát amikor azt mondom, hogy éhes, arra gondolok, hogy a sikerre is éhes és az anyagi javakra, az elismerésre is éhes futballisták voltak ők. Amit nagyra becsülök bennük, az a tény, hogy később, amikor már jól kerestek is megmaradtak ugyanolyan szerénynek és motiváltnak, mint korábban voltak. A konkrét kérdésre válaszolva, már eleve a fent említettek miatt nem lehetett sértődöttség és konfliktus abból, ha valaki a cserepadon ült. Ismertek már annyira és tudták, hogy nem szórakozok senkivel és mindig a csapat érdekeit nézem. Ha úgy látom, akkor biztosan megvan az oka annak, hogy miért így döntöttem adott esetben és miért nem úgy… Nálam nem csak a meccs döntött, hanem az edzés is. Aki nem végzett jó edzésmunkát, az hamar a padon találta magát, még akkor is, ha teszem azt a mérkőzésen jól teljesített.

-    Jani tudom rólad, hogy nagyon megszerettél itt Vácott. Erről, ha mondanál nekünk valamit, olyasmire gondolok, amit tőled ritkán lehet hallatni…
-    Ózdi születésű vagyok. Egerben is sokat éltem, és megszerettem a várost. Egyébként sok helyütt megfordultam az országban. Épp a minap beszélgettem valakivel, és neki azt mondtam, hogy ha választanom kéne lakhelyet, akkor egész biztos, hogy Vác városát választanám. Majd’ tíz évet töltöttem a Városban és annak környezetében, hiszen amikor a válogatott szövetségi kapitánya voltam, akkor Tahitótfalun laktam. Megszoktam a Pilist, a Börzsönyt, a Dunakanyart, a Dunát és sorolhatnám még az indokaimat. Lovagolni is szeretek, ezer szállal kötődöm ehhez a környezethez. Magyarán, ha most valaki ide állna, és azt kérné tőlem, hogy nevezzek meg egy helyet, ahol élnék, nos, egész biztos, hogy Vácot jelölném meg, megelőzve még az általam nagyon szeretett Eger városát, nos és szülőhelyemet, Ózdot is. Vácott szerintem tudnék élni.

-    Ezt elhiszem annál is inkább, hiszen a város Díszpolgára lettél!
-    Igen az a megtiszteltetés ért, hogy a város Díszpolgára lettem. Sose felejtem el, utólag jó móka volt. Arra gondolok, amikor a Fő téren megénekeltettek az erkélyről. Aki ismer, az tudja, hogy bármilyen hihetetlenül hangzik nincs bennem semmiféle szereplési vágy… , soha nem keresem  a lehetőségét annak, hogy szerepeljek. Magánemberként biztos ki is bújnék a szereplések alól, ám akkor és ott ezt nem tehettem meg. Rengetegen voltak, ezerötszáz-kétezer ember előtt énekeltem, hogy: Nincs az Úr Istennek olyan focistája, mint mikor a Vác kifut a pályára…

-    Ám akkor is megálltad a helyed…
-    Először kissé dadogósan ment, hiszen nem ittam semmit, nem szoktam, ám ahhoz, hogy valaki Vác főterén ennyi ember előtt dalra fakadjon, biztosan nem árt legalább egy kupicával megsegítenie magát… Ez nekem ott nem adatott meg. A profik jobban, okosabban megoldották volna. Társaságba néha elmeséltem, hogy én már énekeltem ezerötszáz ember előtt mikrofonba, - hát nem igazán akarták elhinni… Utólag visszaemlékezve, többé nem tenném meg az biztos. Pedig nem sikerült rosszul, büszke vagyok rá, hogy a hamis hangokat nem vették ki belőle, magyarán én énekeltem élőben, tehát nem play back volt… és teszem hozzá zenekar nélkül, ami azért nem semmi…

-    Janikám, érdekelne, mire vagy még nagyon büszke pályafutásod során?
-    Nem vagyok egy büszkélkedő fajta ember. Ám, ha viccelődünk a haverokkal, mondtam már, hogy én egyfajta állócsillag vagyok. Arra gondolok, hogy időtlen idők óta edzőként a futballban dolgozom, nem tűntem el semerre, mindig ezzel foglalkoztam. Tehát ha voltak is homályosabb időszakok a pályám során, mindig a szakmánál, a futballnál maradtam. De ha kizárólag a büszkeségem a szakmai oldalt veszi górcső alá, nos, akkor arra a Duna-parti négy évre vagyok a legbüszkébb. Arra, hogy zsinórban minden évben dobogón tudtunk lenni, hogy vidéki csapatként bajnokságot nyertünk arra igen büszke vagyok. Azért vannak még kellemes élményeim. Kapitányságom is ide tartozik, sorrendet nem igazán akarok állítani, hiszen mindegyik eredményem nagyon fontos volt az életemben.

-    Gondolom, ide tartozik a Fradival nyert bajnokságod is, amit szerényen nem említettél.
-    Természetesen. Mindegyik fő állomás, fontos mérföldköve volt karrieremnek.

-    Most meg épp a zalai fiúkkal próbálsz meg minél eredményesebben szerepelni.
-    Igen, remélem lesz még itt ZTE-nél komolyabb sikerünk is.

-    János, az még érdekelne, hogy hogyan tudtad megoldani, hogy többfelé szakítottad magad. Arra gondolok, hogy állandóan jártad a futballpályákat és nézted a meccseket. Vadásztál és még sikeres tréner is voltál. Hogy volt időd minderre?
-    Nálam az első a futball volt mindig is. Ha csak tehettem mindig is jártam és élőben néztem a futballmeccseket. És nem csak az élvonalban tájékozódtam, hanem a második és a harmadik vonalban is képben voltam. Itt jegyezném meg, hogy sajnos igen nagy a színvonalbéli különbség, mondjuk egy tizenöt évvel korábbi időszakhoz képest is. Nem az élvonalra gondolok, hanem a második és a harmadik vonal színvonalára. Sajnos itt erősen érezhető, hogy nincsenek már olyan játékosok, mint korábban voltak. Ma már nagyítóval kell keresni azokat a játékosokat, akik többre hivatottak lehetnének… Annyit változott ez a szokásom, hogy ma már inkább a TV-közvetítések is segítenek, hiszen ha adja a tévé azt a meccset, akkor nem autózom két-háromszáz kilométert, hogy élőben láthassam pl. leendő ellenfeleinket. Tehát a lényeg, mindig a futball volt az első. Erre egy kicsit rá is ment a magánéletem. Ma egyedül élek. Az évek során bár nem villámkapcsolataim voltak, de ideálisnak sem voltak nevezhetők, pontosan a futballal való elkötelezettségem miatt.

-    És akkor még ott volt a vadászat is…
-    Igen. Volt olyan év, amikor százötvenszer voltam vadászni. Amikor a fociban holt szezon van, akkor rendre az erdőt járom. Soha nem tartoztam azok közé a vadászok közé, akik egy két órás lesen vannak. Én ha tehettem általában egész éjszakára kint maradok. Nagyon szeretem a természetet, s minden beképzeltség nélkül mondhatom, hogy elég sokat tudok róla, egyébként agrármérnök a végzettségem. Ez azt jelenti, hogy nagyon sok virágot, fát, füvet, madarat, bokrot, bogarakat ismerek. Tudok az erődben tájékozódni, sokat mond az erdő nekem. Egy kicsit egybe tudok olvadni a természettel. Fenn a lesen, tudom, hogy most pocok megy, most épp sündisznó csap zajt, vagy egy bagoly szállt felém… Magyarán ha kinn ülök a lesen, esetleg másnak semmi nem történik, nekem nem így van. Hallom mikor megy a nyest, tudom, mikor kap el valamit, vagy például amikor összeverekednek és sorolhatnám még. Tehát füllel sok mindent tudok akkor is, ha nem látom. Tudom, hogy mi történik. Ez engem arra biztat, hogy rendre menjek az erdőbe… Bár mondják, hogy így Zala, meg úgy Zala én északi vagyok. Nekem semmi bajom Zalával, de nekem azok a hegyek a mindenem. Azok a helyek állnak kimondottan közel hozzám. Ott érzem jól magam. Engem soha nem a lövés érdekelt. Időnként persze kell lőni, hiszen azért vadász az ember, hogy lőjön is valamit, hiszen ha soha nem lő semmit, akkor nem vadász… Engem nem motivál a vad elejtése. Nagyon sokszor elengedek vadat, akkor is, ha meg lehetne lőni. Akkor és ott én úgy érzem, hogy nem akarom meglőni. Ez valahol egy jó érzés, hiszen ha arra gondolok, hogy egy állatnak a sorsa azon múlott, hogy én megengedtem, hogy tovább éljen. Ilyen szempontból én ideális vadász vagyok.

-    Te Jani! Tudod mi az érdekes? Hogy ezeket a mondatokat nem egy erdész, egy vadász, hanem egy sikeres futballedző mondta nekem. - Válaszként a mester, egy halvány mosollyal nyugtázta a hallottakat, majd egy bajuszpödréssel jelezte, hogy vette az adást, ám válasz e felvetésre nem érkezett... Ez egy tipikusan rá jellemző megnyilvánulás volt.

Csank Jánossal jó volt felidézni a múltat. Búcsúzóul még futballoztunk egy kicsit. Ő azt mondta, hogy egyre több a profi szemléletű futballista idehaza, és ez mindenképpen előrelépésként fogható fel. Még a fiatal játékosok között is vannak profin gondolkodó és cselekvő játékosok. Sokakat motivál a külföldre jutás lehetősége. Bár mint mondta, még több alázat kéne az ifjoncoktól a futball iránt. A mérkőzések nem olyan színvonaltalanok, mint ahogy sokan minősítik és az iram is egyre elfogadhatóbb.

Ekkor elbúcsúztunk. János sietett edzést vezényelni a ZTE csapatának, én meg arra gondoltam, hogy büszke lehetek rá, hogy ezt az embert személyesen ismerem.

Matejka Tibor

partnereink: Hotel értékelések, kritikák - MORGENS Design e-Solutions - Élő Foci - Belföldi Szálláshelyek - Utazás